Zsinagógák Gyöngyösön
A XVIII. század végétől már egyre gyakrabban adnak be a városi és megyei hatóságokhoz a gyöngyösi zsidók kérvényeket, hogy zsinagógát építhessenek. Bár ez a törekvés néhány évtizedet még várat magára, az első ismert gyöngyösi rabbit 1790-ből már ismerjük, Dániel Jakobnak hívták.
Dr. Horváth László történész: „Az Orczy báró mondja azt, hogy ő a patak parton lévő telkét zsinagóga építése céljából biztosítaná a helyben lakó és hát neki nagyon hasznos szolgálatot tevő izraelitáknak. Ilyen körülmények után már nem meglepő, hogyha már pénzük is van, telek is rendelkezésre áll, és akkorra – bár már II. József rég meghalt – talán az egyház és a jogi környezet is itt a városban egy kicsit kedvező, 1816-20 között felépül a városban a nagy patak partján Rábl Károly, az akkor élő és ismert legjobb környékbeli építész tervezésével és talán kivitelezésével az a klasszicista zsinagóga, amelyet már kevesen tudnak, mind a mai napig áll és pont ebben az épületben ülünk és beszélgetünk, hiszen ez a Gyöngyösi Városi Televízió épülete.”
A ma a Gyöngyösi Városi Televíziónak helyet adó egykori Hősök Temploma épületének homlokzatán a 100 zsoltár 4 versének kezdősora állt: „Menjetek be az ő kapuin hálaadással, udvaraiba dicséretekkel!”
Az 1870-es években a gyöngyösi zsidó hitélet is szakadt, több hitközségre vált. Az orthodoxok felépítették néhány sarokkal fentebb a patak mellett a maguk apró zsinagógáját, melyet az 1950-es évek elején bontatott el az akkori városi tanács.
A Hősök temploma a Status Quo Ante hitközségé lett, ám emellé felépítettek még egy zsinagóga épületet. Ezt többször bővítették, utoljára 1897-ben nyerte el azt a valóban patinás, hagymakupolás, városképi jelentőségű arculatát, amit a nagyobbik irányzat, a Status Quo Ante hívei használtak, hiszen ők tömörítették a város zsidó lakosságának 85-90 %-át Ezt az épületet használták egészen 1917. május 21-ig, amikor is a szomorú gyöngyösi tűzvésznek ez az épület is áldozatul esett.
Az új, Baumhorn Lipót által megálmodott nagy zsinagógát 1931-ben építették a leégett épület helyére. A hívek száma meghaladta a 2000 főt.
A város polgármestere - Dr. Puky Árpad - és más helyi mértékadó személyek kifejezetten jó kapcsolatokat ápoltak a zsidósággal, a Status Quo Ante rabbi ebben az időszakban Feigl L. Hermann. Hivatalát egészen 1944-ig töltötte be, Auschwitzban lelte halálát híveivel együtt.
1945 után a zsidó vallásos élet is újra megindult. A visszatérő gyöngyösiek, akik nem más országba vándoroltak ki vagy költöztek Budapestre már ekkor, közel 400-an voltak a környékről beköltözöttekkel. Az ’50-es évek közepéig a hitélet szinte zavartalanul folyt, bár a közösség száma egyre fogyatkozott. Az újabb nagy fordulópont a magyarországi és a gyöngyösi zsidóság életében 1956. A forradalom viszonylag eseménytelenül zajlott le a városban, ám az ezt követő időszakban a magyarországi zsidóság közel 20 százaléka emigrált, a vidéken megmaradt zsidóság jelentős része pedig Budapestre költözött. Az okok egyszerűek: a kommunista rezsim általánosan egyházellenes és olykor antiszemita légkörét (vagy az ’56-os antiszemita felhangokat) sokan nem voltak hajlandóak elviselni. Az egyházak és különösen a megmaradt zsidó egyház „gleichschaltolása”, azaz ellehetetlenítése 1959-re következett be. Országosan ekkor erőszakolták ki, hogy adják el a helyi közösségek a zsinagógáikat.
Gadó János: „A kommunista hatalom általában egyházellenes politikát folytatott, vagy mondjam úgy inkább vallásellenes politikát és csak a gleichschaltolt egyházakat tűrte meg. A zsidó közösség esetében megint volt egy nagyon specifikus jellemvonás, ’44-ben a vidéki zsidóságot nagyobb részt elpusztították, aki maradt, az is ’56-ban a vidékről elment, tehát maradtak hatalmas, gyönyörű, több ezres közösséget befogadó zsinagógák és 20-30-50-100, vagy mondjuk, hogy 150 fős közösségek. Ily módon mondjuk nagyon racionális volt azt mondani, hogy egy 100 fős kisközösségnek nincsen szüksége 5000 fős zsinagógára, tehát nyugodtan eladhatják vagy átadhatják. De nemcsak racionális érvek vannak, hanem érzelmek is vannak. Azok az emberek, akik megmaradtak és ragaszkodtak, és ottmaradtak, mindannak ellenére, ami történt a szülővárosukban, mindenek fölött ragaszkodtak a zsinagógájukhoz még akkor is, ha jól tudták, hogy nem lesznek itt akkora tömegek, mint voltak a háború előtt. De az államhatalom számára ezek a racionális megfontolások, ezek az érzelmi megfontolások nem számítottak, jó ürügy volt, hogy a vallást, a vallásgyakorlást, a vallásos közösséget ily módon le lehet építeni, és direktívába adták az akkori hitközségi vezetésnek (MIOK), hogy a zsinagógák eladását azt vigyék keresztül. És az akkori elnök Sós Endre, aki nem a közösségét képviselte az állammal szemben, hanem az államot képviselte a közösségével szemben, leutazott vidékre, valóságos kampánykörutakra és ott keresztülverte, hogy a megmaradt kicsi közösségek, azok eladják a zsinagógájukat, valami úgymond hasznos céllal, amiért cserébe kaptak egy olyan imaházat, ami lehet, hogy 20-30 főnek valóban elég volt, de azáltal, hogy elvették az utolsó, a zsidóságukat jelentő utolsó értéket is, megadták a vidéki zsidó közösségeknek a kegyelemdöfést.
Sós Endre így vallott erről egy állambiztonsági jelentésében: "Két és fél év alatt kb. 15 zsinagóga épületet adtunk el részben az államnak, részben a városoknak és a községeknek" - jelenti 1960. március 7-én, az Állambiztonsági Szolgálat II/5-C alosztályának "Sipos" fedőnevű ügynöke, Sós Endre hitközségi elöljáró. A rasekol így folytatja idézett besúgó-jelentését: "Mindig gondoltunk arra, hogy az állami érdekek is érvényesüljenek. Több esetben nagy harccal kellett megtörni az egyes hitközségek ellenállását. Gyöngyösön egy évig kellett viaskodnom a hitközség vezetőivel. Végül ott is átengedték a főtéren lévő (valójában attól egy saroknyira lévő - szerk.) nagy és kis zsinagógát. (...) Kiskőrösön, ahol 14 zsidó maradt, majdnem kiátkoztak, hogy kierőszakoltam Ortutay Gyula képviselő kívánságára a zsinagóga átengedését az iskola kibővítésének céljaira. (...) Abaújszántón a régi zsinagógából új postahivatal lesz."
Tehát ekkor került át állami, tanácsi tulajdonba Gyöngyösön is a Hősök temploma, amit később az Autóközlekedési vállalat kapott meg kultúrháznak. Az újabb, kis imaházat, amit az eladott épületekért kaput a gyöngyösi hitközség cserébe, 1964-ben avatták. 1959 és 1964 közt még használhatta a közösség a nagy zsinagógát, csak ezt követően kapta használatba az impozáns Baumhorn-épületet a Heves megyei Bútoripari Szövetkezet, ami aztán évtizedekig bútorraktárként használta az egykori templomot (ma is a bútoriparé: magántulajdonban működő bútoráruház). 1951-től 1982-ben bekövetkezett haláláig Weisz Dávid volt a rabbi, 1982-től 1991 végéig Protovin Ármin, a világhírű sakkozó Polgár-lányok nagyapja próbált hitéletet teremteni, de ekkorra már csak 5-6 templomba járó élt csak Gyöngyösön. Utoljára zsidó istentiszteletet a kis imaházban 1995-ben tartottak…
Gyöngyösön a második világháború 2400 életet követelt, ebből 2000 a holokauszt áldozata volt.
A XVIII. század végétől már egyre gyakrabban adnak be a városi és megyei hatóságokhoz a gyöngyösi zsidók kérvényeket, hogy zsinagógát építhessenek. Bár ez a törekvés néhány évtizedet még várat magára, az első ismert gyöngyösi rabbit 1790-ből már ismerjük, Dániel Jakobnak hívták.
Dr. Horváth László történész: „Az Orczy báró mondja azt, hogy ő a patak parton lévő telkét zsinagóga építése céljából biztosítaná a helyben lakó és hát neki nagyon hasznos szolgálatot tevő izraelitáknak. Ilyen körülmények után már nem meglepő, hogyha már pénzük is van, telek is rendelkezésre áll, és akkorra – bár már II. József rég meghalt – talán az egyház és a jogi környezet is itt a városban egy kicsit kedvező, 1816-20 között felépül a városban a nagy patak partján Rábl Károly, az akkor élő és ismert legjobb környékbeli építész tervezésével és talán kivitelezésével az a klasszicista zsinagóga, amelyet már kevesen tudnak, mind a mai napig áll és pont ebben az épületben ülünk és beszélgetünk, hiszen ez a Gyöngyösi Városi Televízió épülete.”
 |
| Az egykori Hősök temploma |
Az 1870-es években a gyöngyösi zsidó hitélet is szakadt, több hitközségre vált. Az orthodoxok felépítették néhány sarokkal fentebb a patak mellett a maguk apró zsinagógáját, melyet az 1950-es évek elején bontatott el az akkori városi tanács.
A Hősök temploma a Status Quo Ante hitközségé lett, ám emellé felépítettek még egy zsinagóga épületet. Ezt többször bővítették, utoljára 1897-ben nyerte el azt a valóban patinás, hagymakupolás, városképi jelentőségű arculatát, amit a nagyobbik irányzat, a Status Quo Ante hívei használtak, hiszen ők tömörítették a város zsidó lakosságának 85-90 %-át Ezt az épületet használták egészen 1917. május 21-ig, amikor is a szomorú gyöngyösi tűzvésznek ez az épület is áldozatul esett.
Az új, Baumhorn Lipót által megálmodott nagy zsinagógát 1931-ben építették a leégett épület helyére. A hívek száma meghaladta a 2000 főt.
 |
| Az ország legszebb bútoráruháza... |
1945 után a zsidó vallásos élet is újra megindult. A visszatérő gyöngyösiek, akik nem más országba vándoroltak ki vagy költöztek Budapestre már ekkor, közel 400-an voltak a környékről beköltözöttekkel. Az ’50-es évek közepéig a hitélet szinte zavartalanul folyt, bár a közösség száma egyre fogyatkozott. Az újabb nagy fordulópont a magyarországi és a gyöngyösi zsidóság életében 1956. A forradalom viszonylag eseménytelenül zajlott le a városban, ám az ezt követő időszakban a magyarországi zsidóság közel 20 százaléka emigrált, a vidéken megmaradt zsidóság jelentős része pedig Budapestre költözött. Az okok egyszerűek: a kommunista rezsim általánosan egyházellenes és olykor antiszemita légkörét (vagy az ’56-os antiszemita felhangokat) sokan nem voltak hajlandóak elviselni. Az egyházak és különösen a megmaradt zsidó egyház „gleichschaltolása”, azaz ellehetetlenítése 1959-re következett be. Országosan ekkor erőszakolták ki, hogy adják el a helyi közösségek a zsinagógáikat.
Gadó János: „A kommunista hatalom általában egyházellenes politikát folytatott, vagy mondjam úgy inkább vallásellenes politikát és csak a gleichschaltolt egyházakat tűrte meg. A zsidó közösség esetében megint volt egy nagyon specifikus jellemvonás, ’44-ben a vidéki zsidóságot nagyobb részt elpusztították, aki maradt, az is ’56-ban a vidékről elment, tehát maradtak hatalmas, gyönyörű, több ezres közösséget befogadó zsinagógák és 20-30-50-100, vagy mondjuk, hogy 150 fős közösségek. Ily módon mondjuk nagyon racionális volt azt mondani, hogy egy 100 fős kisközösségnek nincsen szüksége 5000 fős zsinagógára, tehát nyugodtan eladhatják vagy átadhatják. De nemcsak racionális érvek vannak, hanem érzelmek is vannak. Azok az emberek, akik megmaradtak és ragaszkodtak, és ottmaradtak, mindannak ellenére, ami történt a szülővárosukban, mindenek fölött ragaszkodtak a zsinagógájukhoz még akkor is, ha jól tudták, hogy nem lesznek itt akkora tömegek, mint voltak a háború előtt. De az államhatalom számára ezek a racionális megfontolások, ezek az érzelmi megfontolások nem számítottak, jó ürügy volt, hogy a vallást, a vallásgyakorlást, a vallásos közösséget ily módon le lehet építeni, és direktívába adták az akkori hitközségi vezetésnek (MIOK), hogy a zsinagógák eladását azt vigyék keresztül. És az akkori elnök Sós Endre, aki nem a közösségét képviselte az állammal szemben, hanem az államot képviselte a közösségével szemben, leutazott vidékre, valóságos kampánykörutakra és ott keresztülverte, hogy a megmaradt kicsi közösségek, azok eladják a zsinagógájukat, valami úgymond hasznos céllal, amiért cserébe kaptak egy olyan imaházat, ami lehet, hogy 20-30 főnek valóban elég volt, de azáltal, hogy elvették az utolsó, a zsidóságukat jelentő utolsó értéket is, megadták a vidéki zsidó közösségeknek a kegyelemdöfést.
Sós Endre így vallott erről egy állambiztonsági jelentésében: "Két és fél év alatt kb. 15 zsinagóga épületet adtunk el részben az államnak, részben a városoknak és a községeknek" - jelenti 1960. március 7-én, az Állambiztonsági Szolgálat II/5-C alosztályának "Sipos" fedőnevű ügynöke, Sós Endre hitközségi elöljáró. A rasekol így folytatja idézett besúgó-jelentését: "Mindig gondoltunk arra, hogy az állami érdekek is érvényesüljenek. Több esetben nagy harccal kellett megtörni az egyes hitközségek ellenállását. Gyöngyösön egy évig kellett viaskodnom a hitközség vezetőivel. Végül ott is átengedték a főtéren lévő (valójában attól egy saroknyira lévő - szerk.) nagy és kis zsinagógát. (...) Kiskőrösön, ahol 14 zsidó maradt, majdnem kiátkoztak, hogy kierőszakoltam Ortutay Gyula képviselő kívánságára a zsinagóga átengedését az iskola kibővítésének céljaira. (...) Abaújszántón a régi zsinagógából új postahivatal lesz."
Tehát ekkor került át állami, tanácsi tulajdonba Gyöngyösön is a Hősök temploma, amit később az Autóközlekedési vállalat kapott meg kultúrháznak. Az újabb, kis imaházat, amit az eladott épületekért kaput a gyöngyösi hitközség cserébe, 1964-ben avatták. 1959 és 1964 közt még használhatta a közösség a nagy zsinagógát, csak ezt követően kapta használatba az impozáns Baumhorn-épületet a Heves megyei Bútoripari Szövetkezet, ami aztán évtizedekig bútorraktárként használta az egykori templomot (ma is a bútoriparé: magántulajdonban működő bútoráruház). 1951-től 1982-ben bekövetkezett haláláig Weisz Dávid volt a rabbi, 1982-től 1991 végéig Protovin Ármin, a világhírű sakkozó Polgár-lányok nagyapja próbált hitéletet teremteni, de ekkorra már csak 5-6 templomba járó élt csak Gyöngyösön. Utoljára zsidó istentiszteletet a kis imaházban 1995-ben tartottak…
Gyöngyösön a második világháború 2400 életet követelt, ebből 2000 a holokauszt áldozata volt.
(Dr. Puky Árpád és Baumhorn Lipót az 1920-as feloszlatásig aktív és jeles szk. tv-ek voltak, tisztelet neki is.)
